Bevezető

A falu egyik impozáns épülete, mely egykor a katolikus népiskolának adott otthont, hosszú ideig üresen állt. 2008-ban megújult egy része, azért, hogy teret adjon egy olyan néprajzi gyűjteménynek, melyet még sikerült szinte az utolsó pillanatban összegyűjteni. A tárgyak többsége mára már valószínűleg az enyészeté lettek volna, hiszen a régi házak, melyek padlásai, kamrái rejtették a régmúlt tárgyait, ma már eltűntek. A gyűjtés végtelen türelmet és sok munkát kívánt, mégis úgy érezzük, sikerült megmenteni múltunk egy darabját, hogy gyermekeink, unokáink is tudják, hogyan éltek elődeink, nagyapáink. Sok esetben a véletlen is közrejátszott a gyűjtésben, hiszen ha tudomásunkra jutott, hogy egy-egy ház lebontásra kerül, még utoljára végigjártuk számunkra értékes darabok után kutatva. A kincseket legtöbbször ládák mélyen vagy egy rongykupacban találtuk, mint utólag kiderült, csodálatos viseleti darabok voltak így halálra ítélve. A Néprajzi Gyűjtemény az első években szerény körülmények között, viszonylag kevés tárggyal nyílt meg, de az évek során már az első termet kinőtte, így további termek felújítására és a folyosó felújítására kerülhetett sor. A tárgyak pedig folyamatosan, egyre nagyobb számban gyűltek. A falu lakosai, mikor látták, hogy a nagyszülők tárgyai méltó helyre kerülnek, már nyugodt szívvel bízták ezeket a néprajzi gyűjteményre. A folyosó falaira kerültek a falusi emberek életét bemutató fotók nagyított másai. A látogató egy időutazáson vehet részt, és elgondolkodhat azon, hogyan is éltek régen a perbeteiek, milyenek voltak hétköznapjaik, hogyan kellett megküzdeniünk a mindennapi betevőért, hogyan élték meg a háborúkat, de azon is, hogy milyenek voltak ünnepeik, hogyan örültek a jónak, és milyen összetartó közösség alakult itt ki.

Néprajzi szempontból a falu fehér foltnak számít, hiszen a környékbeli falvakhoz képest meglehetősen kevés volt a gyűjtés. Leszámítva a népdalokat, néhány nyelvjárási szöveget, nem történt olyan gyűjtés, mely részletesen kutatta volna a nyelvjárást, táncokat vagy a viseletet, szokásokat.

A tájegység

Perbete a Vág és Garam köze tájegység falvai közé tartozik, melyet Liszka József így határoz meg: ,,Mivel a Mátyusföldnek koránt sincs egységes népi kultúrája, valójában kelet felé a Vág folyó sem alkot kulturális határt. A néprajzi kutatások legújabb eredményei alapján azt mondhatnánk, hogy a szlovákiai Kisalföldet kulturális szempontból inkább valahol a Nyitra és Zsitva között húzódó észak-déli sáv osztja ketté. A Vágtól keletre, a Garam vonaláig, a Dunától északra, egész a szlovák nyelvhatárig olyan területtel van tehát dolgunk, amelynek sem a földrajztudósok, sem a lakosság külön nevet nem adott, és a kultúrája is átmeneti jellegű mind nyugat-keleti, mind észak-déli irányban”.

A nyelvjárás

A nyelvjáráskutatók szerint a Vág és Garam köze településeinek nyelvjárása az észak-dunai nyelvjáráscsoportba tartozik. ,,Az észak-dunai nyelvjáráscsoport hosszú keskeny sávban húzódik a Duna két oldalán a Csallóköztől a Duna-kanyarig, szlovákiai részét a Vágtól keletre, az Érsekújvár–Párkány vonaltól délre eső területek alkotják. Az észak-dunai nyelvjáráscsoport több szempontból, így nyelvileg is átmenetet képez a dunántúli és a palóc jellegű nyelvjárások között “.

Népi építészet

      „A két világháború közötti időszakban a Fő utca mindkét oldalán számos olyan udvar volt, amelyben 2-6 család lakott.(…) A portákat mívesen faragott oszlopú kapuk határolták, bár előfordult olyan udvar is, amelyet nem zárt kapu”. A faragott kapuoszlopok és kiskapuk, valamint az ágasok díszítését Thain János rajzolta le. A ház téglalap alakú alapra épült, egy fedél alatt, egy végben voltak a lakószobák, a kamra és az istálló. Maga a lakás általában két szobából állt, amelyet itt háznak neveztek: ,,èső ház” ,,hátúsó ház”. A szegény embereknek csak egy szobájuk volt. Az ,,èső ház” volt a tisztaszoba, lakóhelyül a ,,hátúsó házat” használták. Mindkettőbe a bejárat a ,,pitvaron” át történt, amely a szobák között helyezkedett el. A pitvar két részből állt: a tulajdonképpeni pitvar s annak hátulsó része, a ,,kürtő alja” a nyitott kéménnyel, a tűzhellyel és a kemencenyílással. (…) A kamra külön bejárattal az udvarról nyílt, majd az istálló következett. A ház falának anyaga vert föld, sár vagy vályog volt, igen sok esetben szilárd alap nélkül. (…) A ház eleje, oromzata, amely ritkán volt épített, inkább deszkából készült. A tetőszerkezetet a ház két végén felállított ágasra helyezett ,,szelemen” tartotta. A tetőt náddal vagy zsúppal fedték.

A múzeum nagyterme:

Az ,,èső ház”

A múzeum nagyterme a régi házbelsőt hivatott bemutatni. A terem a háromosztatú lakóteret rekonstruálja.  Mivel a falu lakosságának egy része katolikus, a másik része református volt, így az ,,èső ház” a katolikus hagyományokat, a ,,hátúsó ház” a református hagyományokat tükrözi. Az ,,èső ház” berendezése a régi hagyományt követi, így a két ágy egymás végében van elhelyezve. Az asszony ágya fölé Szűz Mária képe, a férfi ágya fölé Krisztus képe került. Mindkét ágy magasra van felvetve. A háromfiókos sublótban (komód) a szépen összehajtogatott ruhák vannak berakva, legfelső fiókja számtalan fejkendőt, belinerkendőt rejt. A sublót feletti falra elsőáldozási emlékek és szentképek kerültek. A sublót tetején kegyszobrok, Pietà-szobor, búcsújáróhelyekről származó emlékek, kegytárgyak és a rózsafüzér-gyűjtemény kapott helyet. A mellette lévő szekrénybe került a női viseletek egy része.  A szoba közepét faragott lábú asztal foglalja el székekkel, felette díszes lámpa függ. Az asztalon elhelyezett imádságoskönyvek és bibliák bejegyzéseik által egy-egy család életének fontos eseményeit őrzik.

A pitvar és a kürtő alja

A nagyterem középső része a pitvart és a kürtő alját mutatja be. A falu egyik legősibb típusú házából kerültek a polcok a néprajzi gyűjteménybe. Itt, a kürtő aljában volt a kemence nyílása, ide rakták a  kenyérsütés elengedhetetlen eszközét, a sütőlapátot. Ebben a helyiségben volt a rakott sparhelt, mely a főzésre szolgált, így csupán polcokra maradt hely, melyre a korabeli háziasszony által mindennap használt eszközök kerültek. A tejfeldolgozáshoz szükséges edények sorakoznak itt, a tejesköcsögök és a vajköpülő. A polcokon bögrék, tányérok, réz- és famozsarak és számtalan cserépedény látható. Szép gyűjtemény van a nagy cseréptálakból, vizeskorsókból, sajtprésekből és lábakon álló krumplinyomókból. Mivel a vasalóba parazsat tettek, így a vasalót is ebben a helyiségben tartották.

A  ,,hátúsó ház”

  A  ,,hátúsó ház” a tulajdonképpeni lakószobát mutatja be a református hagyományoknak megfelelően, így maga a berendezés is puritánabb.   Jellemző a magasra vetett ágy, mellette a fiatalasszony hátrakötött kendőben, mely már asszonyvoltára utal. Előtte  bölcsőben  a bepólyált kisbaba, a bölcsőre van terítve a szövött gyermekhordó kendő. A sarokban a guzsaly, a rokka, a motolla mutatja, mivel foglalkozik  téli estéken az asszony. A sublótban ünnepi és hétköznapi viseletdarabok találhatók, külön fiókban vannak a vászonféleségek: vászoningek, vászongatyák, női hosszúingek. A sublótra a református hagyományoknak megfelelően énekeskönyvek, régi fényképek kerültek. Helyet kaptak még a borosüvegek és pálinkáspoharak, valamint a különleges régi borotvakészlet, névvel, évszámmal ellátva. A sublót fölé a tükör egy kissé megdöntve került fel. Ez a régi házakban megszokott volt, hiszen így az egész öltözetet szemügyre vehették, mielőtt a templomba mentek. A falon konfirmációs emléklapok, igék és aranymondások láthatók. A sublót melletti sarokba került az asztal székekkel és sarokpaddal. Az asztal fölött díszes petróleumlámpa függ. A nagyterem gyűjteményét a viseleti darabok egészítik ki.

 A település viselete

Gyermekviselet

A csecsemőre hátul nyitott, a nyakánál kötővel záródó, gyolcsból készült kisinget adtak. A pelenkát finomabb textilből készítették, a gyermek fejére süsüt, azaz gyermekfőkötőt tettek. A hétköznapi süsüt színes anyagból, az ünnepit fehér gyolcsból varrták, a lányoké színes szalagdíszítéssel készült. A gyermeket, többnyire a karját lefogva, kötötték be a négyzet alakú tollas vánkosba, a pólyába. A pólyavánkos egyik sarkát fodorral díszítették, a bepólyázott gyermeket a pólyakötővel kötötték át. Kisgyermek hordozására volt használatos a vászonból szőtt gyermekhordó kendő. A pólyából kinőtt kisgyermekek fejére áll alatt megkötős, fodros, díszes fejkötő került. A fiúk és lányok felsőrésszel egybevarrott ráncos szoknyában jártak. A fiúké csak abban különbözött, hogy sötétebb volt a ruha színe. Hidegben kezeslábast adtak rájuk a szoknya alá. Amikor iskolába kezdtek járni, a fiúknak nadrágot, a lányoknak szoknyát varrtak, általában a felnőttek elhordott ruháiból. Télen a kislányok világos színű kendőt, belinerkendőt hordtak, melyet elöl keresztbe tettek, és hátul megkötöttek. A nagyobbacska fiúkat kopaszra nyírták, a lányok haját körfésűvel leszorították, majd befonták. Gyakran mezítláb jártak, vagy otthon varrt papucsban, télen egész cipőt vettek fel.  

 Férfiviselet

  A legrégebbi viselet a vászonöltözék volt, a vászoning és vászongatya, melyet nyárias felsőruhaként viseltek. A régies kézelőtlen ujjú ing éppúgy használatos volt, mint a későbbi típusú kézelős ing. A vászongatya egy szára két szélből volt varrva, fenéktoldása négyzet alakú, derekán a ráncokat mindig eligazították, összehúzták a korcába húzott madzaggal. Aljának kidolgozása rojtozás és szálvonásos szegés volt. A vászonból készült viselet fokozatosan kiszorult, helyére újabb típusú öltözet került. Az ing fehér gyolcsból készült, a vászoningektől bővebb szabású, szegőzött mellű volt. Az inghez mellényt viseltek, ünnepre ezüstgombos rövid mellényt posztóból, köznapra pedig szövetből készültet vettek fel. Hűvösebb időben a mellény alatt puha kelméjű ujjast is viseltek. Télen báránybőr mellényt hordtak. A régies viseleteknél említik a mellény felett viselt kabátfélét, a zsinóros dolmányt. Sötétkék vagy fekete színű posztóból készült. A vászongatyát felváltotta a posztóból készült szűk zsinóros nadrág, melyet az újabb típusú priccsesnadrág követett. Munkához a férfiak foglalkozásukhoz illő kötényt viseltek. Nyáron mezítláb vagy papucsban jártak, de télen és ünnepeken bőrcsizmában. A fejrevaló a kalap volt, télen pedig báránybőr sapkát, kucsmát hordtak. Kalapot vagy egyéb más fejfedőt a fiúgyermek és a férfiember állandóan viselt. A férfiak haját rövidre nyírták, általában féloldalt elválasztották, az idősebbek bajuszt is viseltek.  

Női viselet:

 Alsóruházat a pendely volt (korcos pendely) és ingváll, de ugyanúgy viseltek a vállba varrott ujjú vállfoltos hosszúinget. Ez utóbbira az esetek többségében rákerült viselőjének hímzett monogramja. Nyári munkavégzéskor a hosszúing vagy a pendely fölé nem vettek szoknyát, legfeljebb kötényt, tehát ez így egyúttal felsőruha is volt. Az ingekre többnyire mellényféle is került. A farpárnát, a pufándlit, is ehhez a mellényhez varrták. Az újabb típusú mellények nyakig zártak, elejük díszes, ezekhez nem hordtak vállkendőt. A polgárosodás során az ing átvette az alsóruha szerepét, és ujjas került fölé. Régebbi típusú ruhadarab a szorosan testhez szabott, csípőnél mereven elálló kaci, újabb fajtája bővebb és rövidebb volt. Később a  felsőruha szerepű ujjasok mindenütt elterjedtek hosszú ujjú változatban. A XX. század közepén jelentek meg a szoknyába bekötött aljú megoldások, gyakran csipkegallérral. Akkor már általánosan az ünnepi ujjas a szoknyával azonos kelméből készült lipityő lett. A felsőrésznek változatos volt a szabásmintája és díszítése. A viselet sokszoknyás volt, a pendely fölé 6-8 alsószoknyát vettek fel. Az ünnepi alsószoknyák aljára szép csipke került, keményítették és vasalták is. A felsőszoknyák egymás mellé varrt kelmeszélekből készültek, derékpánttal, a  jobb tartás érdekében valamilyen kelmével alászegték. A régebbi típusú szoknyákat apró ráncokba szedték, az újabb típusúak pedig a lapos lerakott ráncúak voltak. A szoknya hossza lábszárközépig ért. A lányok világosabb, a férjezett asszonyok sötétebb színű szoknyát viseltek. A felsőrész színe megegyezett a szoknyáéval, fiatalok a vajszínű, rózsaszín, az idősebbek a sötétkék, sötétzöld, barna és bordó színeket kedvelték. A ruhák anyaga ünnepnapokon bársony és selyem volt. A táncba, mulatságba hordott ruhák egyszerűbbek, rózsásak, virágosak, mintásak voltak. A hasi részen a szoknyát laposra hagyták, a drága kelmét ezen a részen olcsóbbal helyettesítették, hiszen a kötény ezt eltakarta. A szoknya elé kötötték a kötényt. Többféle kötényt is említettek, a régebbi típusúak a lerakott vagy ráncokban rögzített kötények, az újabb típusúak a csipkések és a fodrosak voltak.  Az ünnepi kötények a fiataloknak fehér, az idősebbek részére sötét vagy fekete színben készültek. A legújabb viselethez a melles kötényt is hordták, de csak munkához vagy kimenőre. A téli viseletben fontos szerepe volt a belinerkendőnek, melyet a fejükre, vállukra terítettek, és a nagykendőnek, mely a kabát helyett volt használatos. A viseletet kiegészítették az üveggyöngysorok, de ezüstláncot is hordtak.  Nyáron, munka közben mezítláb jártak, a templomban, ünnepen csizmát vagy cipőt viseltek. A régebbi típusú cipők hosszú szárúak, az újabbak csatos-pántos, vagy fűzős félcipők voltak. A lányoknak hosszú hajuk volt, akár több ágba is fonták, a végére szalagot kötöttek. Az idősebbek kontyot viseltek. Hat vagy hét ágba szétszedték, és befonták a hajukat, majd drót hajtűvel összetűzték. Az asszonyoknak be kellett kötni a fejüket, nem járhattak hajadonfőtt. Hátrakötő  kendőt hordtak, vagyis hátul kötötték meg, a hajat pedig teljesen el kellett takarniuk. Selyem, bársony és kasmírkendőt is hordtak. Az idősebbek az áll alatt kötötték meg a kendőt. Hordtak két kendőt is, mégpedig a hátrakötő kendőt, amely teljesen leszorította a hajat, és erre, amikor templomba mentek, az ünnepi kendőt vették fel, melyet az áll alatt kötöttek meg. Említették még az ünnepi alkalmakon hordott, fodorral, csipkével díszített főkötőt, a pintlit, melyet fiketőnek is nevezték.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                     Az esküvői viselet

A viseletgyűjtemény legszebb és legértékesebb darabjai a menyasszonyi ruha és fátyol, valamint üveges keretben őrzött menyasszonyi fátyol és koszorú az esküvői képpel. Az akkori szokás szerint a menyasszony fekete selyemruhában vagy bársonyruhában esküdött, mely hosszú ujjú felsőrészből, rakott szoknyából és hozzáillő kötényből állt, szép cipőt vagy csizmát vett fel. Gyöngyökből, apró virágokból álló koszorúval és a szoknya hosszáig érő fehér fátyollal ékesítették a fejét. A vőlegény is új ruhát vett fel az alkalomra, többnyire feketét, mely szűk posztónadrágból vagy priccsesnadrágból, csizmából, fehér ingből, mellényből és dolmányból állt. A mellére fehér bokrétát vagy rozmaringot tűztek. A lakodalomban éjfélkor a menyasszony fejéről levetették a koszorút, fátyolt, és pillangós kendővel vagy kasmírkendővet, kazsmerkendővel, bekötötték a fejét. A menyecske fejére csipkéből készült pintlit vagy tutyit is tehettek, ami szintén főkötő volt.  

 A viseleteket a régi fényképek és adatközlők elbeszélései alapján tudtuk rekonstruálni. A nagyteremben kiállított bábukra az eredeti viseletek kerültek, mintegy tükrözve az élet egyes állomásait: a hófehérbe öltözött Mária-lánytól, az esküvői páron, az őket kísérő ünnepi viseletbe öltözött lányokon, a bölcsőben gyermekét ringató fiatalasszonyon, a fekete gyászban templomba induló idősebb asszonyig.

  A két világháború között a perbeteiek fokozatosan megváltak jellegzetes paraszti viseletüktől, melyet polgári viseletre cseréltek. A polgáriasodás egyik oka az volt, hogy a megépült a vasút, az emberek a falun kívülre jártak dolgozni, új szokásokat vettek fel, kényelmesebb ruhát viseltek, falusi polgárrá váltak.

A folyosó

A néprajzi gyűjtemény folyosójának falain végigkövethetők a falu életének fontos eseményei. Betekintést nyújtanak a falusi élet egyes pillanataiba, bemutatják a mára már eltűnt világot. Tanúi lehetünk annak, hogy milyen volt a régi időkben a gyermekek élete, az iskolai csoportképeken kívül egy-egy vidám pillanatot is láthatunk. Milyenek voltak a mezőgazdasági munkák: az aratás, a cséplés, a kukoricafosztás. Az esküvői és a családi fényképeken végigkövethető, hogyan változott az évek során a népviselet A sok munka melletti a szórakozás képei is felfedezhetők: a színjátszók vidám csoportjai, a kocsmában iszogató öregek, a tornácon muzsikáló cigányok.

 Férfimunkák – férfisarok

A gyűjtemény folyosójának egyik sarkában a férfi, másik sarkában a női munkák eszközei láthatók. A vászonöltözetben álló figurán az a fajta ruha látható, melyet a kinti nyári munkák idején viseltek. A férfi már kopottabb, foltozott vászoningben és vászongatyában áll. A vállán vászontarisznya, melyben a mezőre vitte magával az elemózsiát. A házivászon nemcsak Perbetén, hanem más falvakban is nagyon elterjedt, és tartóssága miatt kedvelt textíliának számított. A kendertermesztés és a kender feldolgozását azon emberek elbeszéléseiből tudjuk, akik még emlékeztek erre az időszakra. A kenderfeldolgozás eszközei részben itt a férfimunkákat bemutató sarokban, részben a nagyteremben láthatók.

A falu lakosságának meghatározó része, a község mezőgazdasági jellegéből kifolyólag elsősorban földműveléssel foglalkozott. Nagyos fontos paraszti tevékenység volt a gabonatermesztés. Az aratás a legnagyobb nyári munkának számított. Még néhányan emlékeztek a kaszával való aratásra, marokszedése, cséplésre. A falu lakossága gyümölcstermesztéssel és szőlőtermesztéssel is foglalkozott. Emellett jelentős volt az állattenyésztés is.  A férfisarok sok, a földműveléssel és az állattenyésztéssel kapcsolatos eszközt mutat be.

Női munkák – női sarok

  A női figura vászonöltözete a nagyobb nyári munkák idején volt használatos. Vászoninget és korcos vászonpendelyt visel. A vászonhoz szükséges kender feldolgozásában az asszonyoknak fontos szerepük volt. A kendert előkészíteni és a fonni minden eladósorba kerülő lánynak meg kellett tanulnia. A megszőtt vásznat aztán sokféleképpen hasznosították, nemcsak a lakásban, hanem többféle ruhanemű is készült belőle. A vászonruhákat évente kétszer mosták. A vásznat kisimították, erre a mángorlót használták. A női munkákat bemutató sarokban több régi, évszámmal ellátott díszes mángorlófa látható, mellette a mosáshoz használt eszközök: mosófák, kosár a szennyessel, házi készítésű szappan.

A női sarokban a kenyérsütés eszközei is láthatók. A faluban még többen emlékeztek a kenyérsütésre, hiszen az asszonymunkák közül az egyik legfontosabb volt. Általában egy hétre sütöttek. A kenyerek számát mindig a család nagysága határozta meg. A régebbi időkben minden háznál volt kemence, akár bent a házban, akár a ház mellett. Később azonban, már nem volt mindenkinek kemencéje, így a két háború között volt a faluban egy zsidó pék, aki elment a házakhoz, és összeszedte a sütnivaló kenyereket, majd mikor megsültek, széthordta. A háború után, mikor már egyre kevesebb kemence volt a faluban, akkor az asszonyok a Nagy nevű pékhez vitték el szakajtóban a kenyeret. Amikor megsült, akkor mehettek a kenyérért.

Mesterségek a folyosón

A folyósón haladva az egyik oldalon a háborúban készült fényképek, egy-egy katonaláda, és számtalan emlék idézi fel e szomorú időszakot. A jobb oldalon a falu mestereinek eszközei kerültek bemutatásra. Perbetén sokféle mesterséget űztek. Belán Ernő könyvében részletesen bemutatja a faluban dolgozó iparosokat. ,,Közéjük tartoztak a takácsok, cipészek, bognárok, vargák, kovácsok, asztalosok, szabók, lakatosok, a hentes, a mészáros és a borbély.(…) A már említett mesterségek mellett jelentős számú kereskedő, szatócs és kocsmáros is volt itt. ,, A kereskedők boltjai és a kisebb szatócsboltok elsősorban a Fő utcán voltak.” . Külön említést érdemel a malom. Belán Ernő könyvében elbeszéli a Czetmayer család által épített és sok viszontagságot megért malom történetét. A folyosó a Perbetén működő iparosok, mesterek eszközeiből mutat be ízelítőt. A kiállított anyag még korántsem teljes, hiszen a faluban számtalan iparos dolgozott. Gazdag gyűjtemény van a cipészmesterek szerszámaiból, melyekből kitűnik, milyen aprólékos és pontos munka is volt egy cipőt, csizmát elkészíteni. Az asztalosok, kerékgyártók, kádárok eszköztárából is akad néhány. Ide sorolhatók a varrással foglalkozó asszonyok is, a varrógép szintén a régi darabok közé tartozik.  A borbély ollói, borotvái a tükrös szekrényen sorakoznak. Egy-egy bútordarab elkészítése szintén sok munkát kívánt. Ezt mutatja a konyhaszekrény és a tulipános láda.  A lakodalmi szokásoknál említett láda kiemelkedően fontos szerepet kapott az eladó lányoknál. A kelengyéhez tartoztak az azsúrmunkák és a toledómunkák, melyeket a lányok nemcsak saját részükre, hanem eladásra is készítettek. Zsebkendőket, szalvétákat, terítőket, abroszokat készítettek. A munkákért kapott pénzből tudtak maguknak venni ruhát, cipőt.

Mindenes gyűjtemény, Cselédszoba

A néprajzi gyűjtemény egyik érdekes helyszíne ez a terem. Az évek során összegyűlt tárgyak oly módon kaptak helyet, mintha egy padlásra kerültek volna. A látogató nézelődhet és felfedezhet különleges dolgokat. A régi faragott szekrényekben bújt meg sokféle tárgy, régi, érdekes irat. A terembe számtalan olyan eszköz került, amelyeket a ház körül vagy bent a házban használtak. Csak néhány különleges darab: babakocsik játékbabákkal, mérleg, szőlőprés. Köves mángorló és kugli a Korbel kocsmából. A falon régi iskolai fali szemléltetőeszközök emlékeztetnek az egykori iskolára. A sublóton számtalan imádságoskönyv, felette a falon szentképek. A sarokban egy polgári tükrös fésülködőszekrény áll. A másik sarok egy cselédszoba belsejét mutatja meg: az összecsukható cselédágy, a polc, pár szék és asztal, egyszerű berendezés híven tükrözi a cselédek szerény életmódját.

Zárszó

Ez az ismertető végigvezeti az olvasót a Néprajzi Gyűjtemény termein, bemutatva azt, és  felvillantva a szükségét és lehetőségét annak, amit még tenni kellene. Gyűjteményünk a múlt gazdag tárháza. Sok-sok számunkra értékes tárgy vár még arra, hogy megtaláljuk, hogy rendbe tegyük, és megkeressük méltó helyét. Maga az épület is teljes felújításra vár, hiszen eddig csak állagmegőrző munkálatok történtek az épület belső tereiben.

...És még mindig van mit gyűjteni. Tárgyi és szellemi értelemben is. A Néprajzi Gyűjtemény  egy darabja a múltnak, a  tárgyak mögött emberek és sorsok vannak. Van még mit kérdeznünk, van még mit lejegyeznünk, amíg még van kitől. Ha a múlt képei ily módon összeállnak, tán  Perbete néprajzában lévő fehér foltok is eltűnnek.

Lejegyezte Jakab Katalin a Perbetei Almanach című helytörténeti kötet általa írott néprajzi tanulmánya alapján

A néprajzi gyűjtemény termein szívesen végig kalauzolják az érdeklődőket, ketten a gyűjtemény alapítói közül: Jakab Katalin és Szabó Edit a perbetei magyar alapiskola pedagógusai.